Zsinórban harmadszor OLIMPIAI BAJNOK a magyar vízilabda-válogatott
Benedek Tibor: "Lehet, hogy kívülről valamivel könnyebbnek tűnt ez a döntő, mint az athéni, de emögött ott vannégy év, sok ezüstérem, sok megpróbáltatás, és végül megérdemelten újra a csúcsra jutott a csapat. Ha jól működik a csapat, az nekem rengeteg erőt ad, az volt a legnagyobb feladatom, hogy jól működjünk, hiszen óriási korkülönbségek vannak. Most nem lehetett látni, ki a fiatal, ki az öreg, 13 emberből álló, egységes csapatot alkottunk. A legfontosabb szó, amit Athén után mondtam, a szeretet volt, most azt mondom, hogy a tehetség győzedelmeskedett. Ez vitt át minket az akadályokon. Soha nem az volt, hogy egy ember 5-6 gólt lőtt, hanem mindenki egyformán kivette a részét. Nem szeretnék már négyszeres olimpiai bajnok lenni, nekem most az volt az egyik feladatom, hogy a fiatalok is átélhessék, amit mi Sydneyben. A válogatottban már nem nagyon lehet majd látni engem játszani, de klubszinten még biztosan folytatom."

Nem ragaszkodik a Reccóhoz, de ott marad

Benedek jó csapatra vágyik

CS. G. NS, 2003-02-06

Diszkréten rotyogó olaj a háttérben – "Halat sütök, újabban elkezdtem főzni; szerintem egész ügyes vagyok” –, szokványosan nyugodt hang a telefonban, avagy Benedek Tibor genovai lakásában béke s nyugalom honol.

Olimpiai bajnok balkezesünket az sem húzta fel, hogy a bulvárlapok kedden folyvást azzal nyaggatták: igaz-e, hogy válása miatt hazavágyik, és az Újpestben folytatja pályafutását. "Én meséltem nekik a magánéletemről, még mindig jobb, mintha elkezdenek találgatni” – szögezte le a válogatott csapatkapitánya, aki már decemberben megegyezett a reccói vezetőkkel, hogy újabb két évig Itáliában marad.
– Mindenkinek most jár le a szerződése, és szeretnék együtt tartani a csapatot – közölte az olasz bajnok kulcsembere. – Először velem ültek le tárgyalni, s kerek perec kijelentették, én vagyok a legfontosabb, ezért minden mást az én válaszomtól tesznek függővé. Végül sikerült megállapodnunk.
– Adódik a kérdés, mi az alapja az UTE-szálnak – azon túlmenően, hogy ott vált világsztárrá a kilencvenes évek első felében.
– Amikor karácsonykor otthon jártam, s lementem az uszodába, épp az UTE edzett. Csapó Dudi érdeklődött, hogy mi van, s azzal váltunk el, hogy szóljak, ha haza akarok jönni.
– És akar?
– Szeretnék, mert manapság már csak a vízilabda köt Olaszországhoz. Ez azonban még odaköt, s szerintem ez az elkövetkező két évben nem fog változni. Feltéve ha az itteni aláírásig hátralévő két-három hétben nem történik valami csoda.
– Például?
– Érkezik egy visszautasíthatatlan ajánlat Magyarországról.
– Az mit takar?
– Az anyagiakon múlik, de ezalatt nem csupán az én fizetésem értendő, hanem egy szupercsapat kialakítása is. Reccót ugyanis csak egy otthon bajnokesélyes, sőt, európai kupagyőzelemre is méltó gárdáért hagynám itt.
– De azért otthagyná akár most is, a kézfogás ellenére is?
– Ott. Minthogy azonban ilyen megkeresés még csak jelzésszinten sem érkezett, nem hívott senki, gyaníthatóan elvi eshetőségről beszélgetünk csupán. Ugyanakkor a szerződésembe belefoglaltatom, hogy ha úgy adódik, egy év múlva is hazamehetek. Már nem ragaszkodom annyira Olaszországhoz.