Zsinórban harmadszor OLIMPIAI BAJNOK a magyar vízilabda-válogatott
Benedek Tibor: "Lehet, hogy kívülről valamivel könnyebbnek tűnt ez a döntő, mint az athéni, de emögött ott vannégy év, sok ezüstérem, sok megpróbáltatás, és végül megérdemelten újra a csúcsra jutott a csapat. Ha jól működik a csapat, az nekem rengeteg erőt ad, az volt a legnagyobb feladatom, hogy jól működjünk, hiszen óriási korkülönbségek vannak. Most nem lehetett látni, ki a fiatal, ki az öreg, 13 emberből álló, egységes csapatot alkottunk. A legfontosabb szó, amit Athén után mondtam, a szeretet volt, most azt mondom, hogy a tehetség győzedelmeskedett. Ez vitt át minket az akadályokon. Soha nem az volt, hogy egy ember 5-6 gólt lőtt, hanem mindenki egyformán kivette a részét. Nem szeretnék már négyszeres olimpiai bajnok lenni, nekem most az volt az egyik feladatom, hogy a fiatalok is átélhessék, amit mi Sydneyben. A válogatottban már nem nagyon lehet majd látni engem játszani, de klubszinten még biztosan folytatom."

Harmincon túl is megmutatja
CSG, Nemzeti Sport 2002.07.15

Benedek Tibor: "Ha siker van, van hit. És ha hiszek magamban, akkor már nagy baj nem érhet"

- Mondják, nem könnyû megélni a napot, amelyen a huszonévek befejezõdnek. Ön hogy van a harmincadik születésnappal? - Egy kicsit féltem tõle, ez kétségtelen. Elsõsorban az emlékek miatt. Hogy amikor tizennyolc évesen bekerültem a válogatottba, és végignéztem az akkori harmincéveseken, örültem, milyen hosszú idõ áll elõttem. Aztán elrepültek az évek. Persze történt egy s más, mégis furcsa megemészteni, hogy most már a fiatalabbak tekintenek rám ugyanúgy. Mindegy, azzal vigasztalom magam, hogy még itt vagyok. Meg kell mutatnom, nem szabad leírni a harminc felettieket, inkább beszéljenek arról, hogy újra és még mindig milyen jó. Azt hiszem, ez elsõsorban fejkérdés, nem a testtõl függ. Ha arra gondolok, hogy volt újpesti csapattársam, Rázga Zoli harminckét évesen fejezte be a vízilabdát 1994-ben, most pedig a legkeményebb maratonikat futja végig, ami összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint itt úszni reggelenként - nos, akkor adódik a kérdés: miért is kéne azt hinni, hogy ez már a leszálló ág? Sõt, ez az igazi motiváció: eljátszani harmincöt-harminchat éves korig, aztán olyan új célokat találni - már csak azért is, hogy ne hízzon el az ember -, hogy ahhoz tán a mostaninál is jobb kondi kelljen, mint ami most van. - Mindebbõl az derül ki, hogy összességében mégsem tûnik mérföldkõnek a múlt pénteki születésnap. - Nem érzem, hogy valami befejezõdött vagy elkezdõdött volna. - Mindazonáltal a biológiának vannak törvényszerûségei. - Sajnos. Kezdõdött a csuklómmal nyolc éve, aztán szépen folytatódott a többi testrésszel. Viszont közben azt is megtanultam, hogyan az összes fájdalmamat kordában tudom tartani. Átalakítottam a súlyzógyakorlatokat, kevesebbel dolgozom, de többet, így bár sajog mindenem, azért tûrhetõen vagyok ... Egyébként sem illik panaszkodnom, mert a víz rendkívül sokat számít: sokkal kisebb a különbözõ testrészek terhelése, mint a futballistáknál vagy a kézilabdázóknál. - Ennek ellenére valami valahol mindig fáj. Mi segít az elviselésében? - A sikerélmény. Ha az van, akkor van hit. Ha hiszek magamban, már nagy baj nem érhet. - Momentán ezzel nincs gond: egészen kiemelkedõen játszik. Nyilván jó érzés a tükör elõtt állni. - Ne higgye. Mostanság az okoz igazi örömet, hogy látom: mûködik a csapat. Félelmetes felismerés, amikor az ember elkezdi érezni, mitõl jó egy közösség, mitõl megy a játék a nagy egésznek. Ehhez persze nagy lökést adott a csapatkapitányság, a tudat, hogy van jelentõsége mindannak, amit mondok. Korábban nem igazán beszéltem így a csapatról, most viszont csak így tudok, magamra szinte nem is gondolok, noha tudom, az egyének remeklése határozza meg az összteljesítményt. - Legyünk õszinték: évekkel ezelõtt egoistábban közelített a pólóhoz. - Húszévesen ez normális. Egy fiatalnak igenis úgy kell kezdenie, hogy õ egyéniség akar lenni. Hosszú karriert csak úgy lehet építeni, ha ki akarsz tûnni az elején: aki rögtön feláldozza magát a csapat érdekében, az nem álmodhat egy klasszikus, tíz-tizenötéves pályafutásról. Aztán a kudarcokból és a sikerekbõl szép lassan meg lehet tanulni, mikor mire van szükség. Persze, már könynyen beszélek olimpiai bajnokként: Sydney óta érezhetem úgy, hogy nem lehet egy legyintéssel elintézni, s igenis segíthetek a fiatalabbaknak. Ha nem nyertünk volna, talán továbbra is a magam kis sikereit hajszolnám. - Többen úgy vélik, mintha mostanra ülepedett volna le a siker, s kerültek volna ismét egyensúlyba. - Hogy egyfajta elégedettség lett úrrá a csapaton, az szerintem törvényszerû volt. Gyerekkorunk óta arról álmodtunk, hogy olimpiai bajnokok leszünk. Utána óhatatlanul megváltozik az ember, kell egy kis idõ, míg feldolgozza, hogy a környezet miképp viszonyul ahhoz, ha immáron olimpiai bajnokként nyer vagy veszít. Ám a tavalyi kudarcok legfõbb oka az volt, hogy a négy legjobb csapat, azaz a magyar, a jugoszláv, az olasz és a spanyol közül nekünk ártott a legtöbbet a felkészülési idõszak rövidsége. Dénes edzésmódszerei hosszabb távon eredményesek, a játékunk összeállásához több idõ kell, elvégre ezt a látványos, lefordulásos pólót szinte csak mi csináljuk. - Fel is erõsödött a kórus: ez a csapat már nem fog nyerni többet. - Változtatnunk kell egy sor dolgon: a játékfelfogáson és legfõképp a fegyelmezettségen. Ha ez megvan, képesek leszünk megvédeni az olimpiai bajnoki címünket. Ismét van tûz, ami szintén sokat számít, anélkül feleslegesen kísérletezgetünk bármivel. - De a tûz aligha loboghat akkora lánggal, mint az elõzõ ciklusban. - Ez igaz, mégis, tapasztalattal, taktikával és fegyelmezettséggel mindez ellensúlyozható. Nézze, egy idõ után nem lehet folyamatosan ugyanazzal a hévvel harcolni, más a lelkesedés egy olimpia elõtt és más utána. De ez mindenben így van. Hol feltámad a vágy, hol egy kissé lelohad, akár vízilabdáról van szó, akár tanulásról, akár olvasásról ... - Akár? ... - Na, azt nem is mondom ... Én legalábbis így vagyok ezzel. Tavaly õsszel például hosszú évek után ismét úgy éreztem, muszáj folytatnom az egyetemet, a tanulást. A póló mellett szinte minden idõmet a történelemnek szenteltem. Korábban elvégeztem két évet a Pázmányon, és most következtek azok a korszakok, amelyekért kifejezetten lelkesedem. - A vágy akár feltámadhat a hazatérés iránt is? - Nehéz kérdés. Idén elõször volt olyan érzésem, hogy szívesen játszanék egy évig itthon. Viszont nem tudom, kibírná-e a feleségem, aki olaszként ezt a nyári két-három hónapot elviseli, aztán annak ellenére visszavágyik, hogy már igen jól beszél magyarul. Bár ha arra gondolok, hogy annak idején nem tudta elképzelni, amint otthagyja Rómát, s most Genovában élünk, voltaképpen ideálisan, akkor semmi sem kizárt. Még az sem, hogy egyszer majd edzõként térek haza. Bár inkább az üzlet vonz, fele idõ itt, fele ott. Az biztos, kispadra csak úgy ülök le, ha nem függök anyagilag a vízilabdától. Elvégre a felelõsség elsõsorban az edzõé, ami rendben van, ám cserébe én a saját elveimet akarom érvényesíteni, ha törik, ha szakad, és azokon nem szeretnék csak azért változtatni, mert különben a megélhetésem kerülne veszélybe. - Hogy a szülõföld manapság nem a béke szigete, befolyásolhatja ezt az elhatározást? - Számunkra az uszoda egyfajta védõburkot jelent, és nem is igazán kívánok kilépni ebbõl, azaz nem akarok olyasmivel törõdni, ami biztosan nem tetszene. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a politika, a jobb és a bal szinte mindent és mindenkit érint, de talán a sport kivétel. Az emberek látják, itt tényleges munka folyik, amelyre nincs befolyással a külvilág. - Legfeljebb a sportági politika. Apropó, így zárásképp: a nyolc hónapos meghurcoltatást sikerült törölni az emlékezetbõl? - Nincsen bennem gyûlölet, ám ezt teljesen elfeledni soha nem lehet. Ha kisorsolnak doppingvizsgálatra, még mindig összeszorul a gyomrom - egyébként FINA-eseményeken ez rendszeres, most is velem kezdték Moszkvában -, ha meglátok bizonyos embereket, bevillannak az átélt szörnyûségek. De ennyi, és nem több. Pontosabban, haza kellett hoznunk a mamámnak az olaszországi cicánkat. Az ügy kirobbanása elõtt békében éltünk vele, viszont a tortúra kihozta belõlem a macskaallergiát. 2000 nyara óta nem tudtam megmaradni vele egy szobában, elkezdtem fulladozni a társaságában. Ami megint csak mutatja, hogy a lelki tényezõ a legfontosabb, a test állapota abból következik.